Ketten a szemétveremben
Egyedül a vaksötétben,
S vér csöpög a falon.
Az én vérem és csak az enyém,
De látni nem akarom.
Egyedül, és kihalva,
És lassan kúszva a koszon.
Csendben odakúszom,
S nyalom a vérem a falon.
Fekszem a sötét szeméthegyen,
És vért könnyezem.
Miért vagyok egyedül?
Miért nincs senki velem?
Fekszem ott és fájok,
De már fájni sincs erőm.
Végezz velem Isten,
Ölj meg, teremtőm!
A Pokol tüzét kívánom már,
A Föld jege helyett.
Gyere értem Sátán,
Nyújtsd felém kezed!
Fekszem ott,
És nincs senki velem.
A Fájdalom a barátom,
Ő maradt csak nekem.
Szétvágom a karom,
Hogy ne csak lelkem fájjon.
A Fájdalom van velem,
Ő az én barátom.
Fekszem ott és kérdezem,
Miért nincs senki velem?
Mikor hagytam én el bárkit is,
Hogy most visszaadják nekem?
Halkan a semmibe suttogom: sosem,
Szememből tovább patakzik a vérem.
Pár óra múlva kiszáll testemből a lelkem,
Lenézek, s látom magam ott feküdni
…. Megfulladva a saját véremben.
- Végül ez lett Poklom is: a sötét, véres szemétverem,
Hol reszketve a Fájdalomtól
Kileheltem lelkem.
Örök időkig itt lesz hát helyem,
Kettesben a Fájdalommal, egy sötét szemétverem…. |